Álmaim mezején,
ketten jártunk,
Te, meg én.

Hátunknak vetette ágát
az óriási tölgy,
lombjában megpihent néha
az egész völgy.

Hallgatták a tündék,
hallgatták a törpök,
a felnőttek, a kölykök,
ahogy csendben,
lélegzünk mi ketten.

Az alkonyba révedve
láttam csak meg,
mily távol a horizont,
ahová el kell menned.

Hosszú lesz az út,
lehet, hogy végtelen,
a halálon innen, de túl
már az életen,
álmaim kék egén,
a felhők peremén,
ahol tudod,
csak Te, meg én.

/2016/