Lassan teljesen kiürülnek az utak, néhány ablaktörlő dolgozik csak csendesen. Az éttermek, a szórakozóhelyek ajtaja is zárva már, nyoma veszett a nyári zenének, az esti a forgatagnak. Hallgatásba burkolózott az elfeledett Duna-part, szótlan figyeli az elszenderedő várost. A villamos se zavarna, szelíden elzötyög a síneken, a kalauz csak bólint, érvényes a bérletem. Lépteim roppanását nem hallja egy kutya sem, békésen szuszognak a radiátorok tövében. Még a szél sem ordít idekinn, csak elsuhan mellettem, a lámpák fényébe tart, fogócskázik kedvesen. Az eső nem kopogtat ha érkezik, csak lehuppan nesztelen, talán ugyanolyan nesztelen, ahogy időnként a szeretet.
Az önismeretei, spirituális utat a legtöbben csupán egy varázslatos kirándulásként képzelik el, amelyen lépten-nyomon csodákba botlunk. Színpompás virágokba, roskadozó gyümölcsfákba, melyek örömmel táplálnak minket. A fenyvesek mélyén megbúvó, zöldellő legelők pedig alig várják, hogy megpihenjünk rejtekükben. Akadnak azonban olyan növények, melyek akár a szirének éneke, lassan átkarolnak minket. Lágy száraik előbb lábaink kötik gúzsba, majd észrevétlen átszövik minden porcikánkat, míg puha ölelésükben már mozdulni sem tudunk. Szorításukból nem szabadulhatunk sem gyengéden, sem megértően, sem elfogadóan, csak dühösen.