– Nem lesz semmi baj. – fordultam hozzá, de Ő ismét zokogni kezdett.
– Még mindig szeretem Őt, nem akarom elképzelni nélküle az életem – felelte. – Olyan boldogok voltunk…
– Csak voltatok. – mondtam halkan.
– Akkor miért hiányzik ennyire? Miért nem tudom végre elfelejteni? – kérdezte zaklatottan.
– Szeretném, ha válaszolnál pár kérdésemre – mondtam, majd tartottam egy lélegzetvételnyi szünetet.
– Szerinted elég fájdalmat okoztál már neki? – kérdeztem először.
– Azt hiszem.. – felelte óvatosan.
– Tudod még tisztelni és szeretni? – folytattam.
– Igen..
– Szeretnéd, hogy újra boldog legyen?
– Persze, hogy szeretném… – mondta elcsukló hangon. Közelebb hajoltam hozzá, majd halkan megkérdeztem:
– Akkor is ugyanezt felelnéd, ha nem róla, hanem önmagadról kérdeznélek?
Nem látja a fától az erdőt, hangzik az ismert mondás. Azt hiszem a városi ember számára mindez új értelmet nyert. A fák mellett sétálunk el a boltba vagy éppen munkába menet. Árnyékukban megannyi beszélgetés és első csók csattant el, melynek csendes tanúi voltak. Nem szóltak akkor sem, mikor az ezredik csikk landolt lábuknál, sem akkor, amikor a sokadik részeg tántorgott tövükhöz. Számtalan autó szennyezi nap, mint nap körülöttük a levegőt, de ők csak teszik a dolgukat, látszólag mozdulatlanul. Oxigént termelnek, biztosítva számunkra az élet körforgásának elengedhetetlen alapkövét.
Az emberek a mai napig számtalan elmélettel, kísérlettel és egyenlettel próbálják felkutatni, megkeresni a mindent átszövőt, pedig ehhez nem lenne más dolgunk: csak megnézni a fákat.
Önmagunk kifejezését tetteinken keresztül végezzük, így mondjuk: mosogatok. Elménk szüntelen zakatolásának engedve elfogadtuk, hogy különállók vagyunk a világtól, ami a modern ember talán legnagyobb tévedése.
Nem azok vagyunk, akik éppen elmosogatnak, hanem a mosogatás vagyunk.
Nem azok vagyunk, akik csendben járnak éjjel a lakásban, hanem a figyelmesség vagyunk.
Nem azok vagyunk, akik táncolnak, hanem mi vagyunk a tánc.
Nem azok vagyunk, akik járnak az úton, az út mi vagyunk.
Nem azok vagyunk, akik felébrednek, hanem az ébredés vagyunk.
Nem az vagyok, aki mindezt leírta, most én vagyok: az írás.