A pénztárcám beesett a kanapé mögé, a lakáskulcsom talán valamelyik szekrényen maradt. A rizsem már napok óta a hűtőben áll, a paradicsom lehet már meg is puhult. A kedvenc ingem a szék karfáján pihen a nadrágom mellett. A napszemüvegem a teraszon vár rám, a kutya játéka valahol az udvaron hever. A szőlőkben maradt az összes víz, amit nyáron kilocsoltam. Levelei őrzik még egy csendes napom sugarait. A Duna partján felejtettem egy romantikus sétát, míg a tölgyfa kérgében egy régi szerelmem titkát. Egy magányos naplementém, ha jól emlékszem, Zamárdiban hagytam. Talán még mindig arra hullámzik a röplabdám, harsány nevetésem lehet csak Révfülöpnél ért partot. Lépteim nyomait őrzik még a hegyek, a puszták, a városok.
Olyan szétszórt lettem mostanában, ott vagyok mindenben.
– Tedd vagy ne tedd, de ne próbáld! – hangzik Yoda mester népszerű mondata, melyet sokan idézünk előszeretettel. Életünk során mégis szüntelen csak próbálkozunk. Megpróbálunk időben beérni a munkahelyünkre, megpróbálunk türelmesebbnek lenni szeretteinkkel, megpróbálunk megszabadulni előítéleteinktől. Azt hiszem több mint egy évtized után, a napokban közelebb kerültem a fenti mondat és ezzel együtt annak a megértéséhez is, hogy miért vallunk folyton kudarcot. A próbálkozás ugyanis nem kizárólagos, hiszen egyszerre van jelen benne mindkét állapot: az is hogy egy kicsit sikerül, és az is, hogy egy kicsit elszúrom. Ez a kettősség által végül ugyanott fogunk kikötni, egónk kényelmes plüssfotelébe, ahol már nem is igazán zavar a kudarcunk, hiszen: én legalább megpróbáltam.
Mi, vagyis az emberiség, sűrűn és harsányan szeretjük kiemelni, hogy mennyi mindent tudunk, hogy már mennyi mindent megfejtettünk. Az univerzum keletkezésétől kezdve, a földbolygón minket körülölelő természeten át, egészen az emberi gondolatokig, érzésekig. Sőt, még odáig is elmerészkedünk, hogy sziklaszilárd megállapításokat közlünk egy olyan rejtélyes jelenségről is, mint a szeretet. A könyvesboltok polcai roskadoznak a teleírt oldalaktól, melyekben elmondjuk mit és hogyan is kell valójában és úgy igazán szeretni. Szerintem több évezredes pöffeszkedő történelmünk alatt, még annyit se sikerült megértenünk, hogy szeretni csak most lehet.