Téli betekintő

Kétpercesek – Téli betekintő

Hónapok teltek el az esős évszak óta, így az állatok kénytelenek voltak osztozni a maradék vízkészleten. Az elképesztő zsúfoltság egyre több feszültséget szült.

– Ebben a tömegben lehetetlen normálisan megmártózni – unta meg az egyik vízidisznó.

– Mi történik ott a sor elején? Miért nem haladunk már a víz felé? – zsörtölődött a teknősbéka a társainak.

– Teljesen kitikkadok, mire egy korty vízhez jutok. – panaszolta az egyik zebra a másiknak.

– Szerintem, ha kicsit jobban nekifutnék, egy szökkenéssel át tudnám ugrani ezt az egéritatót. – mondta flegmán egy gazella.

– A vadászat tényleg egyszerű, viszont lassan egy korty vízért sem merek elindulni. Ha megint kitör a pánik, a végén még agyontaposnak.. – méltatlankodott az egyik oroszlán.

– Mégis hogyan várhatja el bárki, hogy normálisan elrejtőzzek ebben a pocsolyában? – morogta a krokodil.

Az alkony aztán elhozta a várva várt esőfelhőket és végre megdördült az ég is.

– Na ne, már megint? – zengett a hangyaboly.

Lassan teljesen kiürülnek az utak, néhány ablaktörlő dolgozik csak csendesen. Az éttermek, a szórakozóhelyek ajtaja is zárva már, nyoma veszett a nyári zenének, az esti a forgatagnak. Hallgatásba burkolózott az elfeledett Duna-part, szótlan figyeli az elszenderedő várost. A villamos se zavarna, szelíden elzötyög a síneken, a kalauz csak bólint, érvényes a bérletem. Lépteim roppanását nem hallja egy kutya sem, békésen szuszognak a radiátorok tövében. Még a szél sem ordít idekinn, csak elsuhan mellettem, a lámpák fényébe tart, fogócskázik kedvesen. Az eső nem kopogtat ha érkezik, csak lehuppan nesztelen, talán ugyanolyan nesztelen, ahogy időnként a szeretet.

Az önismeretei, spirituális utat a legtöbben csupán egy varázslatos kirándulásként képzelik el, amelyen lépten-nyomon csodákba botlunk. Színpompás virágokba, roskadozó gyümölcsfákba, melyek örömmel táplálnak minket. A fenyvesek mélyén megbúvó, zöldellő legelők pedig alig várják, hogy megpihenjünk rejtekükben. Akadnak azonban olyan növények, melyek akár a szirének éneke, lassan átkarolnak minket. Lágy száraik előbb lábaink kötik gúzsba, majd észrevétlen átszövik minden porcikánkat, míg puha ölelésükben már mozdulni sem tudunk. Szorításukból nem szabadulhatunk sem gyengéden, sem megértően, sem elfogadóan, csak dühösen.